Élet a fészbúkon (fb-n)
Tulajdonképpen a közösségi oldalak tökéletes szociológiai esettanulmányok. Szerencsére elég változatos az ismeretségi köröm, így életkor, nem, foglalkozás és pártszimpátia alapján a legkülönfélébb emberek megnyilvánulásait olvasgathatom.
Kezdjük talán a pártszimpátiával. Akikről feltételezem, hogy a kormánypárt(?ok)ra szavaztak, azok pl. politikai kérdésekben nagyon ritkán nyilvánulnak meg első kézből. Úgy értem, esetleg reagálnak ESPÉ (S. P.) helytelen írásának kigúnyolására, netán HÁER (Human Relations) oktatásügyi ámokfutásának kipellengérezésére, de hála az égnek, egyelőre még nem tették ki a fészbúkra mondjuk az új alkotmányt, vagy OVÉ (titkos nemzetbiztonsági megfigyelőknél OVI) beszédét valahol Kárpátiában.
Ellenben a nem-kormánypártiak most nagyon aktívak, s az ellenzékiség kifejezésére kiváló eszköz az EFBÉ (facebook). Legtöbbször valamelyik indexes bloggertől linkelnek be valami kormánygyalázó szösszenetet, de előfordul az is, hogy saját maguk kommentálnak egy egyébként elfogulatlan hírt (mondjuk: „Hofi Rózsa franciázna, pedig inkább angolosan kellene távoznia” stb.).
Ezekkel nincs semmi baj, végül is demokrácia van – de azért akik „olyan helyen” dolgoznak, valamiért ritkábban poénkodnak a kormánytagokkal. Itt rögtön rátérhetünk a foglalkozás szerinti közösségi megnyilvánulásokra. Ott vannak mindjárt az egyszerű játékosok, talán a legtöbb senkit nem érdeklő információt produkálva. A láblógató irodisták tömege dolgozott pl. egy időben a mezőgazdaságban, virtuális csirkeszaporítással múlatva a főnöknek drága időt. De azt is megtudhatjuk, ki hányadik szinten tart valamelyik játékban, pedig ez lenne az az infó, amit a büdös életben nem jutott volna eszembe hiányolni.
Az értelmiség általában igyekszik egy ilyen hülye oldalon is választékosan, hosszú körmondatokban fogalmazni, olyan témákban, amik a háromszáz ismerősük közül négyet érdekelnek: a volt kollégát, a volt tanítványt (legalábbis lájkolóként), magát az illetőt és az illető szerint a titkosszolgálat (izraeli, orosz, magyar, amerikai – ízlés szerint) csak az ő irományaira specializálódott tagját. A kétkezi melósok és melótlanok többnyire lájkolásra állnak rá, esetleg autós videók vagy épp csak pikáns képek megosztására.
Hölgyeknél a napi életbölcsességek egymástól történő lopkodása jellemző tipikusan, nem beszélve azokról a fontos megosztanivalókról, hogy kit csípett meg tegnap méhecske, süt-e a nap vagy eső miatt van fejfájás, de szép ez a romantikus szám, stb.
Különösen fárasztó, amikor valaki egy komplett fekete-fehér fotósorozatot harminc posztban rak fel az oldalra, mindezt frízül kommentálva, mert ott élt egy évig a férjével, és úgy nem tudja senki ellenőrizni, ha hülyeségeket ír. Az idegen nyelvek indokolatlan használata egyébként is rendkívül jellemző, egyrészt lehet fitogtatni a nyelvtudást, másrészt az olyan menő, tkp. szlengszerű lehet olyanok közt, akik a gimiben mindketten tanultak szuahéliül.
Végül ugye az életkor. Mivel már nem vagyok tizenhat éves (little sixteen – ez így szlengszerűbb, nem?), nagyon különösnek tartom azt a bizalmas hangvételt, ami a tiniket jellemzi a közösségi oldalakon. Mármint nem is annyira a hangvétel, mint inkább a tematika („te is most menstruálsz?”)… Sokszor persze belegondolok, hogy ők valószínűleg a tömött buszon is ilyen gátlástalanul hangosak – és hát ez nem feltétlenül jellemző egy egész korosztályra, csak arra figyelünk fel, aki ilyen.
A téma nyilván kimeríthetetlen, a modoros blogon biztos sokat írtak már róla, de még bőven lehet, hiszen a szokások folyton változnak, és mindenkinek mások az ismerősei.
